Szétválasztás.
szombat, november 24, 2012 @ 20:44
| 0 notesgy döntöttem, hogy kettéválasztom a blogomat.
Nem akarom a negatívumot és a hobbijaimat együtt látni, Nem igazán így terveztem be a blogvezetést.
Elég elkeserítő tény, hogy több a negatív mondanivaló, mint a pozitívum.
Aki nem kíváncsi az előbbire, az nyugodtan tud itt nézelődni, akit viszont érdekel, majd követi a másik blogot.
Szépen lassan átpakolgatok mindent, már a nagyjával készen vagyok, majd itt kell átszámoznom a megmaradottakat.
Aztán a másik blogon még ráérek ténykedni a kinézetet illetően, most ez legyen rendben ^^
Itt lényegében a hobbijaimról lesz szó, amiket igazán szeretek csinálni.
Ha lesz kedvem tutorialokat is írok, már van készülőben egy.
Lehet majd fogok mesélni Meetekről, vagy olyan dolgokról, amik pozitívumnak számítanak, és éppen ezért megmaradnak bennem.
Amikor létrehoztam ezt a blogot, olyasvalaki inspirált, akit a mai napig szeretek, és tiszteletem jeléül helyet kapott a blog nevében.
Bármit is kötöttem az ő személyiségéhez, nem akarom elfelejteni, legkevésbé sem megutálni.
A saját negatívumaimmal nem fogom bemocskolni.
Szeretném magamat és ezt a blogot is talpra állítani, hogy mindketten hasznosak legyünk.
Szépen le is redukáltam a bejegyzések számát 40valahányról kb 20-ra.
Na, lényegében ennyi volt mára, majd jelentkezem valami értelmessel.
Itt van a másik címem, akinek szüksége van rá, bátran keresse fel.
. . .
Még októberben...
Egyik reggel mikor felébredtem, ment minden a maga útján...
Mikor anya hozzám szólt, nem tudtam mit reagálni.
De többször is hozzám szólt és azt vetem észre, hogy nem tudok megszólalni, bármennyire is akarom.
Nem jött ki egy hang sem a torkomon.
Bepánikoltam, anya pedig... talán azt hitte, nem érdekel...
Nem így volt, egyszerűen nem tudtam megszólalni.
Ma is ugyanez jött elő.
Bár most nem féltem tőle, csak beletörődtem...
Ugyanolyan érzés, mint mikor a tusoló alatt állok, mégis hallgatok.
Ha víz ér, feloldódnak a gátlásaim, és nem félek énekelni.
De van, mikor még az sem segít, a csend elnyom.
Rájöttem, hogy talán arra vágyok, hogy néma lehessek... Vagy hogy ne legyek képes többé az írásra, ez mind elzárhatna engem.
De túl nehéz lenne elengedni, a testem mégis megteszi magától.
Csak azt teszem a másikkal, amit velem is tesz.
Még a másiknak áll feljebb, mikor egyszer nem írok rá?
Rám hányszor írt csak úgy, mondjuk egy évre visszamenőleg?
Még most sem, mikor elmondtam, meg akarom menteni ezt a kapcsolatot.
Sajnos egyedül nem vagyok rá képes.
Gyűlölöm ezt az érzést, de úgy érzem, hogy csak teher vagyok és akár másfél órát is ki lehet bírni anélkül, hogy rákérdezzen, élek-e még.
Másnak szép kerek mondatok járnak, nekem annyi, hogy lol.
Látom magamon, hogy én is leeresztettem, de végül is törődjek magammal, nem igaz?
Én mindig csak követem mások példáját, most jutottam el oda, hogy azt adom amit kapok.
Fájdalmas, igaz?
Gyűlölj meg és talán jobban leszel, egyre inkább azt kezdem érezni, hogy ez a lényeg.
Ha nem foglalkozik velem, ha elzárkózik, akkor nem létezem.
Pedig kurvára élek és dühös vagyok.
Ha ekkora teher hogy én még mindig itt lógok és írok akkor jobb megmondani a másiknak, minthogy kábítsa még hetekig.
Utálom, ha hülyének néznek és sajnos jogosan, mert túl elnéző vagyok másokkal.
Nem kéne!
Mi a faszért nem vagyok képes meghallgatni más tanácsát és mindent ráhagyni a fenébe?
Miért futok olyan szekér után, ami nem vesz fel?
Csodásak azok a megosztott idézetek de valahogy azokat már nem nagyon szeretjük magunkra vetíteni, holott ugyanazt teszi nap mint nap velem, mint amit vele tesznek.
Egyszer nekem is csömöröm lesz, és nagyon fontolgatom, hogy véglegesen eltűnök, nem kell látni többet, nem kell olvasni a blogom, nem kell nézni mit írok ki, mert úgysincs nézve, legalább a tudat is ott lesz, hogy nem kell ezeket a látóköréből kiszűrni.
Ha jobban megnézzük, fel sem fog tűnni, nem igaz?
Hiszen eddig sem tűnt fel, mikor közszemlére tettem valamit.
Akkor ennyi leszek.
Leredukálom azt ami vagyok, és újrakezdem.
Lehet nem fog menni, de ha tényleg kiderül, hogy nem vagyok jelentős, még annyira sem, hogy egy icike-picikét összeszedje magát és rám is figyeljen, akkor bűntudat nélkül lécelek le.
Hányszor próbáltam a gondokat megoldani, elsimítani, és kapom a flegma kijelentéseket, és nyilvánvalóan úgy jön le, hogy én csak támadni akarok.
Sokszor fáj az igazság, ez az én igazságom.
Mert az én szemszögemből ezt látom, amíg érdekes voltam, addig jó voltam és képes volt velem foglalkozni.
És igen, most kurvára el vagyok hanyagolva, na tessék, le mertem írni, hogy le vagyok szarva.
Ne az én szavaimban higgyen, csak nézzen magába, vissza lehet olvasni hogy milyen stílussal "beszél" és egyből világossá válik, mivel telik be nálam a pohár.
Rohadék vagyok, önző és egy szemét, akinek csak mocsok jön ki a száján.
Tudok indokot adni hogy meggyűlöljenek, ha az kell, csak tessék, bármennyire is nehezemre esik, megcsinálom... Csak a másiknak legyen könnyű.
A saját sérelmeimet elismerni a legnehezebb, és mindig elrejtem valahogyan, mert nekem is kevésbé fáj az a módszer.
Most épp annyira fáj kimondani más hibáját, mint annak, aki olvassa és magára ismer... sőt...
Nem tudok nyugodt stílusban írni, miért várják el?
Akkora kavarodás és mocsok gyűlt össze bennem, hogy nem tudok mást sugározni.
Sírni már annyira fáj, mintha pengék jönnének ki a könnycsatornámon víz helyett.
Beszélni még inkább, elsorvad ez a képességem is.
Kell még több indok, hogy miért készít ez ki?
Mit veszítsek még el csak azért, mert másnak nehezére esik egy kicsit is foglalkozni velem?
Holott az lett nekem beadva, hogy én fontos vagyok, a legfontosabb.
Ezek szerint hazugság volt?
Az a lány megbántotta, és leszarta, és most mégis annyira fontos, hogy írjon neki, kommenteljen hellyel-közel minden képéhez.
Tehát ehhez képest akkor én hol vagyok?
Ha kell a kínlódás, ha az kell, hogy leszarjanak, és az hogy bántsanak, akkor sajnálom, de én sosem leszek olyan ember aki ezt megteszi, mert képes vagyok szeretni.
Ennek a szónak lehet sokaknak utána kéne olvasni, és ÁTÉREZNI hogy gyakorlatban mit is jelent, mert ezt szokás kölcsönösen érzékeltetni.
Persze, elfogadok mindent, hogy lehet ezt érzi, de nem mutatja ki... Ez rendben is van.
De olyanról szó sem lehet, hogy alkalmazkodunk és tanulunk is valamit a másiktól, mielőtt mások is megutálnak?
Nekem nem az a szeretet ha leszarnak, ezt nevezzük közömbösségnek.
De én ostoba vagyok, ugye?
Nem is szaporítom tovább a szót, ennyi volt mára a fogyatékos, és zárom a postot.
19. Flow.
szombat, november 10, 2012 @ 18:22
| 0 notes
"Nem megyek semmire. Most vagy egy félóráig próbáltam elaludni, de nem tudok. Az írás itt valóságos kábítószer. Az egyedüli, aminek az idejét várom. Délután elolvastam, amit tegnapelőtt írtam. (. . .) Elevennek hatott. Tudom, nekem azért eleven, mert a képzeletem minden aprósággal kiegészíti, amit kívülálló meg se értene. Azt hiszem, ez is hiúság. De mintha varázslat volna. (. . .) Mert ebben a jelenben egyszerűen nem tudok élni. Bele is őrülnék, ha benne élnék."
John Fowles: A lepkegyűjtő
Ép eszű ember megőrülhet a saját valóságában, azért tesz olyan dolgokat, amik enyhítik az őrületet, és egy úgynevezett gumiszobába zárja magát.
Megértettem, milyen is az igazi lelki szabadság.
Mikor nem vagyok rabja a saját korlátaimnak.
Mindig is ez volt, amit nem tudtam leküzdeni.
Most úgy omlik le körülöttem a fal, mint ahogyan elszáll a faágakról a levél, mikor a szél hívja, hogy menjen vele.
Haldoklik az ősszel, és zápor képében sírni kezd.
Csak a föld van vele, ami mindig felitatja könnyeit, majd idővel visszaadja a veszteséget.
Az én földem, ami körbeölel... visszaadja, amit elveszítettem.
Messze még a tavasz, de a front már hozza magával a változást.
Enyhülés, felszakadozik a jég.
Mígnem felszívódik, és tisztább lesz bármi másnál, a hóból képződött áradás mindent elmos.
Olyan távolra, mint ahogyan azt ember sosem képzelné.
Ha valaki halni vágyik, igazából egy újabb élet reményében teszi.
Az erős vágy mögött meglapul az eddigiek elhagyása, és az új hullám elkapása lesz a végső cél.
Még ha ez nem is teljesen egyértelmű, hogy az céllá vált közben.
Vajon mire vágyik az, aki már keresztül esett rajta? Miután lelke bizonyos részei elhaltak, és pótolhatatlannak látszik az üresség.
Egy idő után nincsenek vágyak, csak belenyugvás.
Lebegés a semmiben, miután a szél eljön érte is, majd belekapaszkodik, és elragadja... egyre messzebb, olyan helyre, ahonnan már nem eshet lejjebb.
Minden levél egy emlék.
És ha a fának szerencséje van, az őt körbeölelő föld elkapja őket, és magába fogadva vigyáz rájuk.
Nem veszi el onnan egy gyerek sem, hogy széttépje... ha mégis, a darabok visszahullanak, de ezeknek is lesz helyük.
A föld őrzi azokat a leveleket, míg el nem porladnak és a föld részei lesznek.
Hogy aztán együtt vigyázzanak rájuk.
Minden levélre: minden emlékre vagy titokra.
A szél, az eső, minden elvész, különös hatásokat hagyva maguk után.
Van olyan facsemete, ami sosem éri meg, hogy földbe ültessék, mert valami miatt elpusztul.
Ha egyszer földben kap helyet, az sosem vész el.
Mindig megmaradnak egymásnak.
Én is meg akarok maradni valakinek... Valakinek, akinek számítanak az én leveleim.
Aki örömmel fogadja, és nem veti ki magából, mint ahogyan áradásos területen a lepusztult föld a követ.
A levelek táplálják bomlásukkal, majd ő táplálja a fát velük.
Lehet, hogy egyszer minden fa kifordul a földből, vagy a föld pusztul el... de a nyomok megmaradnak, valaki mindig emlékezni fog.
Az elmúlás változást hoz, a változás új életet.
Milyen nehéz szavakba önteni az érzéseket... De ha egyszer valaki mégis rákap, utána édesebb a kábulat, mint bármelyik drog után.
Vak az, aki azt hiszi, nincs értelme írni.
Pedig megeshet, hogy csak a papírlap képes arra, hogy végighallgasson.
Ő azt írta, ami Őt alkotja... így lesz az íróból is könyv, így lesz lelke a művészet újabb megtestesítője, amire nincsenek szavak.
Szereti a döbbenetet látni, hogy mit vált ki, mikor másképp beszél, mint a többi.
Felemel és letaszít, megöl, majd feltámaszt.
Keserves, de mégis fenséges, érzéki, de kegyetlen.
Ellentétek, amik égetnek, mikor egyszerre dúlnak egy helyen.
Ha valaki ezt képes elérni másokban, akkor tényleg minden szó az ő szolgálatában áll.
"Mert az írók mindenre emlékeznek, Paul. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet."
Stephen King: Misery
A felejtés sokaknak könnyen megy, másoknak az emlékek megtartása könnyebbség.
Még ha fáj is, akkor sem merülhet mélyebbre.
Nem lesz képes kitépni, mint egy könyv - számára haszontalan - lapjait.
Valójában hazudik önmagának az ember, mikor enyhülést keres.
Kitalált történetekkel él, felszínes gondolatokkal az esetről, mert ha belegondol, minden tekintetben rosszabb állapotba sodorja magát.
Mi más ez, ha nem az élni akarás?
Nevezhető halál utáni vágynak, de nem mindegy, minek a halálát kívánja... Lehet egy aktuális állapoté, egy régről gyökerező emléké, bármié.
A halál szül új életet, az elengedés hagy helyet maga után, hogy újdonságot fogadjanak helyére.
Az újhoz pedig mindig alkalmazkodni fog... hiába engedi el a régi emlékeket, azok akkor is mélyen belevésték nyomukat tudatába.
Tehát sosem veszíti el igazán, nem felejti el, nem merül feledésbe.
Csak a tavaszi áradás elviszi magával.
A tehetséget feléleszti megannyi külső hatás, rengeteg érzelmet ismerünk, és tapasztalhatunk is.
Ha nincs tapasztalat, vagy képesség az empátiára, nincs ok ezek leírására.
Kérdezd magadtól, mi a legerősebb érzelem, ami az érzékek tapasztalatainak közvetítésére sarkallnak?
Ha van mód, változzon... Ha van erő, szabaduljon... Ha van eszköz, jöjjön létre általa.
"Az írás nem okozója a gyötrelemnek, hanem gyötrelemből születik."
Montaigne
Most értettem meg igazán, mit csináltam egész idő alatt.
Eddig nem volt célja annak, hogy írok, csak csinálom, mert ez ad megnyugvást.
Mígnem a Misery után rájöttem, mi is az, amit éreztem mindvégig.
Minden sorában feléledt bennem, mi is az, ami ténylegesen motivált.
Nem az, hogy másoknak megmutassam, nem az, hogy szórakozzak...
Csak hogy teremtsek egy világot, a saját világom egy apró részét, ahol nincs tér és idő, míg benne létezem.
Hogy utána olyanoknak adjak belépési lehetőséget, akiknek tényleg szüksége van rá.
Ha valakit igazán érdekel, tovább fogja olvasni.
Rájöttem, mekkora hatalmat ad a kezembe, csak mert tudom, hogyan érdemes írni.
Ez a hatalom segít átlátni szinte mindenen, jobban megismerni másokat.
Bármi apró jel is jelenik meg csak az írásban, mindig tudok neki jelentést adni.
Mosolyognom kell, ha látom, hogy mi jár a másik fejében.
Annak, aki a tehetségét jóra tudja használni, megvan ahhoz is a tudása, hogy fegyvert kovácsoljon belőle, és mások ellen fordítsa.
Az az igazi tudás, mikor nem kerít hatalmába a rosszakarat.
Alázat és akarat, a kettő egyensúlya lehet az ember által elérhető tökély kulcsa.
Mikor ültetnek át a saját földembe?
Várom a felfrissülést.
Félig kilógok a cserépből.
Addig nem lesznek szép világaim, míg nem vagyok biztonságban.
Míg nem ölel körül a föld, amit nekem szántak.
Nem tudom, milyen virágok felnevelésére vagyok hivatott, de tudom, hogy képes vagyok rá, tudom, hogy nekem is lehetnek egyszer.
Addig árnyékot adhatok... Utána jön az, ami a szemeknek is boldogságot hoz.
Neked köszönhetem azt, amit a könyvből és a zenéből nyertem.
Nem tudok kritikát írni, csak érezni.
Amit megpróbáltam leírni, hátha segít érteni.
Köszönök mindent.
Szétválasztás.
szombat, november 24, 2012 @ 20:44
| 0 notesgy döntöttem, hogy kettéválasztom a blogomat.
Nem akarom a negatívumot és a hobbijaimat együtt látni, Nem igazán így terveztem be a blogvezetést.
Elég elkeserítő tény, hogy több a negatív mondanivaló, mint a pozitívum.
Aki nem kíváncsi az előbbire, az nyugodtan tud itt nézelődni, akit viszont érdekel, majd követi a másik blogot.
Szépen lassan átpakolgatok mindent, már a nagyjával készen vagyok, majd itt kell átszámoznom a megmaradottakat.
Aztán a másik blogon még ráérek ténykedni a kinézetet illetően, most ez legyen rendben ^^
Itt lényegében a hobbijaimról lesz szó, amiket igazán szeretek csinálni.
Ha lesz kedvem tutorialokat is írok, már van készülőben egy.
Lehet majd fogok mesélni Meetekről, vagy olyan dolgokról, amik pozitívumnak számítanak, és éppen ezért megmaradnak bennem.
Amikor létrehoztam ezt a blogot, olyasvalaki inspirált, akit a mai napig szeretek, és tiszteletem jeléül helyet kapott a blog nevében.
Bármit is kötöttem az ő személyiségéhez, nem akarom elfelejteni, legkevésbé sem megutálni.
A saját negatívumaimmal nem fogom bemocskolni.
Szeretném magamat és ezt a blogot is talpra állítani, hogy mindketten hasznosak legyünk.
Szépen le is redukáltam a bejegyzések számát 40valahányról kb 20-ra.
Na, lényegében ennyi volt mára, majd jelentkezem valami értelmessel.
Itt van a másik címem, akinek szüksége van rá, bátran keresse fel.
. . .
Még októberben...
Egyik reggel mikor felébredtem, ment minden a maga útján...
Mikor anya hozzám szólt, nem tudtam mit reagálni.
De többször is hozzám szólt és azt vetem észre, hogy nem tudok megszólalni, bármennyire is akarom.
Nem jött ki egy hang sem a torkomon.
Bepánikoltam, anya pedig... talán azt hitte, nem érdekel...
Nem így volt, egyszerűen nem tudtam megszólalni.
Ma is ugyanez jött elő.
Bár most nem féltem tőle, csak beletörődtem...
Ugyanolyan érzés, mint mikor a tusoló alatt állok, mégis hallgatok.
Ha víz ér, feloldódnak a gátlásaim, és nem félek énekelni.
De van, mikor még az sem segít, a csend elnyom.
Rájöttem, hogy talán arra vágyok, hogy néma lehessek... Vagy hogy ne legyek képes többé az írásra, ez mind elzárhatna engem.
De túl nehéz lenne elengedni, a testem mégis megteszi magától.
Csak azt teszem a másikkal, amit velem is tesz.
Még a másiknak áll feljebb, mikor egyszer nem írok rá?
Rám hányszor írt csak úgy, mondjuk egy évre visszamenőleg?
Még most sem, mikor elmondtam, meg akarom menteni ezt a kapcsolatot.
Sajnos egyedül nem vagyok rá képes.
Gyűlölöm ezt az érzést, de úgy érzem, hogy csak teher vagyok és akár másfél órát is ki lehet bírni anélkül, hogy rákérdezzen, élek-e még.
Másnak szép kerek mondatok járnak, nekem annyi, hogy lol.
Látom magamon, hogy én is leeresztettem, de végül is törődjek magammal, nem igaz?
Én mindig csak követem mások példáját, most jutottam el oda, hogy azt adom amit kapok.
Fájdalmas, igaz?
Gyűlölj meg és talán jobban leszel, egyre inkább azt kezdem érezni, hogy ez a lényeg.
Ha nem foglalkozik velem, ha elzárkózik, akkor nem létezem.
Pedig kurvára élek és dühös vagyok.
Ha ekkora teher hogy én még mindig itt lógok és írok akkor jobb megmondani a másiknak, minthogy kábítsa még hetekig.
Utálom, ha hülyének néznek és sajnos jogosan, mert túl elnéző vagyok másokkal.
Nem kéne!
Mi a faszért nem vagyok képes meghallgatni más tanácsát és mindent ráhagyni a fenébe?
Miért futok olyan szekér után, ami nem vesz fel?
Csodásak azok a megosztott idézetek de valahogy azokat már nem nagyon szeretjük magunkra vetíteni, holott ugyanazt teszi nap mint nap velem, mint amit vele tesznek.
Egyszer nekem is csömöröm lesz, és nagyon fontolgatom, hogy véglegesen eltűnök, nem kell látni többet, nem kell olvasni a blogom, nem kell nézni mit írok ki, mert úgysincs nézve, legalább a tudat is ott lesz, hogy nem kell ezeket a látóköréből kiszűrni.
Ha jobban megnézzük, fel sem fog tűnni, nem igaz?
Hiszen eddig sem tűnt fel, mikor közszemlére tettem valamit.
Akkor ennyi leszek.
Leredukálom azt ami vagyok, és újrakezdem.
Lehet nem fog menni, de ha tényleg kiderül, hogy nem vagyok jelentős, még annyira sem, hogy egy icike-picikét összeszedje magát és rám is figyeljen, akkor bűntudat nélkül lécelek le.
Hányszor próbáltam a gondokat megoldani, elsimítani, és kapom a flegma kijelentéseket, és nyilvánvalóan úgy jön le, hogy én csak támadni akarok.
Sokszor fáj az igazság, ez az én igazságom.
Mert az én szemszögemből ezt látom, amíg érdekes voltam, addig jó voltam és képes volt velem foglalkozni.
És igen, most kurvára el vagyok hanyagolva, na tessék, le mertem írni, hogy le vagyok szarva.
Ne az én szavaimban higgyen, csak nézzen magába, vissza lehet olvasni hogy milyen stílussal "beszél" és egyből világossá válik, mivel telik be nálam a pohár.
Rohadék vagyok, önző és egy szemét, akinek csak mocsok jön ki a száján.
Tudok indokot adni hogy meggyűlöljenek, ha az kell, csak tessék, bármennyire is nehezemre esik, megcsinálom... Csak a másiknak legyen könnyű.
A saját sérelmeimet elismerni a legnehezebb, és mindig elrejtem valahogyan, mert nekem is kevésbé fáj az a módszer.
Most épp annyira fáj kimondani más hibáját, mint annak, aki olvassa és magára ismer... sőt...
Nem tudok nyugodt stílusban írni, miért várják el?
Akkora kavarodás és mocsok gyűlt össze bennem, hogy nem tudok mást sugározni.
Sírni már annyira fáj, mintha pengék jönnének ki a könnycsatornámon víz helyett.
Beszélni még inkább, elsorvad ez a képességem is.
Kell még több indok, hogy miért készít ez ki?
Mit veszítsek még el csak azért, mert másnak nehezére esik egy kicsit is foglalkozni velem?
Holott az lett nekem beadva, hogy én fontos vagyok, a legfontosabb.
Ezek szerint hazugság volt?
Az a lány megbántotta, és leszarta, és most mégis annyira fontos, hogy írjon neki, kommenteljen hellyel-közel minden képéhez.
Tehát ehhez képest akkor én hol vagyok?
Ha kell a kínlódás, ha az kell, hogy leszarjanak, és az hogy bántsanak, akkor sajnálom, de én sosem leszek olyan ember aki ezt megteszi, mert képes vagyok szeretni.
Ennek a szónak lehet sokaknak utána kéne olvasni, és ÁTÉREZNI hogy gyakorlatban mit is jelent, mert ezt szokás kölcsönösen érzékeltetni.
Persze, elfogadok mindent, hogy lehet ezt érzi, de nem mutatja ki... Ez rendben is van.
De olyanról szó sem lehet, hogy alkalmazkodunk és tanulunk is valamit a másiktól, mielőtt mások is megutálnak?
Nekem nem az a szeretet ha leszarnak, ezt nevezzük közömbösségnek.
De én ostoba vagyok, ugye?
Nem is szaporítom tovább a szót, ennyi volt mára a fogyatékos, és zárom a postot.
19. Flow.
szombat, november 10, 2012 @ 18:22
| 0 notes
"Nem megyek semmire. Most vagy egy félóráig próbáltam elaludni, de nem tudok. Az írás itt valóságos kábítószer. Az egyedüli, aminek az idejét várom. Délután elolvastam, amit tegnapelőtt írtam. (. . .) Elevennek hatott. Tudom, nekem azért eleven, mert a képzeletem minden aprósággal kiegészíti, amit kívülálló meg se értene. Azt hiszem, ez is hiúság. De mintha varázslat volna. (. . .) Mert ebben a jelenben egyszerűen nem tudok élni. Bele is őrülnék, ha benne élnék."
John Fowles: A lepkegyűjtő
Ép eszű ember megőrülhet a saját valóságában, azért tesz olyan dolgokat, amik enyhítik az őrületet, és egy úgynevezett gumiszobába zárja magát.
Megértettem, milyen is az igazi lelki szabadság.
Mikor nem vagyok rabja a saját korlátaimnak.
Mindig is ez volt, amit nem tudtam leküzdeni.
Most úgy omlik le körülöttem a fal, mint ahogyan elszáll a faágakról a levél, mikor a szél hívja, hogy menjen vele.
Haldoklik az ősszel, és zápor képében sírni kezd.
Csak a föld van vele, ami mindig felitatja könnyeit, majd idővel visszaadja a veszteséget.
Az én földem, ami körbeölel... visszaadja, amit elveszítettem.
Messze még a tavasz, de a front már hozza magával a változást.
Enyhülés, felszakadozik a jég.
Mígnem felszívódik, és tisztább lesz bármi másnál, a hóból képződött áradás mindent elmos.
Olyan távolra, mint ahogyan azt ember sosem képzelné.
Ha valaki halni vágyik, igazából egy újabb élet reményében teszi.
Az erős vágy mögött meglapul az eddigiek elhagyása, és az új hullám elkapása lesz a végső cél.
Még ha ez nem is teljesen egyértelmű, hogy az céllá vált közben.
Vajon mire vágyik az, aki már keresztül esett rajta? Miután lelke bizonyos részei elhaltak, és pótolhatatlannak látszik az üresség.
Egy idő után nincsenek vágyak, csak belenyugvás.
Lebegés a semmiben, miután a szél eljön érte is, majd belekapaszkodik, és elragadja... egyre messzebb, olyan helyre, ahonnan már nem eshet lejjebb.
Minden levél egy emlék.
És ha a fának szerencséje van, az őt körbeölelő föld elkapja őket, és magába fogadva vigyáz rájuk.
Nem veszi el onnan egy gyerek sem, hogy széttépje... ha mégis, a darabok visszahullanak, de ezeknek is lesz helyük.
A föld őrzi azokat a leveleket, míg el nem porladnak és a föld részei lesznek.
Hogy aztán együtt vigyázzanak rájuk.
Minden levélre: minden emlékre vagy titokra.
A szél, az eső, minden elvész, különös hatásokat hagyva maguk után.
Van olyan facsemete, ami sosem éri meg, hogy földbe ültessék, mert valami miatt elpusztul.
Ha egyszer földben kap helyet, az sosem vész el.
Mindig megmaradnak egymásnak.
Én is meg akarok maradni valakinek... Valakinek, akinek számítanak az én leveleim.
Aki örömmel fogadja, és nem veti ki magából, mint ahogyan áradásos területen a lepusztult föld a követ.
A levelek táplálják bomlásukkal, majd ő táplálja a fát velük.
Lehet, hogy egyszer minden fa kifordul a földből, vagy a föld pusztul el... de a nyomok megmaradnak, valaki mindig emlékezni fog.
Az elmúlás változást hoz, a változás új életet.
Milyen nehéz szavakba önteni az érzéseket... De ha egyszer valaki mégis rákap, utána édesebb a kábulat, mint bármelyik drog után.
Vak az, aki azt hiszi, nincs értelme írni.
Pedig megeshet, hogy csak a papírlap képes arra, hogy végighallgasson.
Ő azt írta, ami Őt alkotja... így lesz az íróból is könyv, így lesz lelke a művészet újabb megtestesítője, amire nincsenek szavak.
Szereti a döbbenetet látni, hogy mit vált ki, mikor másképp beszél, mint a többi.
Felemel és letaszít, megöl, majd feltámaszt.
Keserves, de mégis fenséges, érzéki, de kegyetlen.
Ellentétek, amik égetnek, mikor egyszerre dúlnak egy helyen.
Ha valaki ezt képes elérni másokban, akkor tényleg minden szó az ő szolgálatában áll.
"Mert az írók mindenre emlékeznek, Paul. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet."
Stephen King: Misery
A felejtés sokaknak könnyen megy, másoknak az emlékek megtartása könnyebbség.
Még ha fáj is, akkor sem merülhet mélyebbre.
Nem lesz képes kitépni, mint egy könyv - számára haszontalan - lapjait.
Valójában hazudik önmagának az ember, mikor enyhülést keres.
Kitalált történetekkel él, felszínes gondolatokkal az esetről, mert ha belegondol, minden tekintetben rosszabb állapotba sodorja magát.
Mi más ez, ha nem az élni akarás?
Nevezhető halál utáni vágynak, de nem mindegy, minek a halálát kívánja... Lehet egy aktuális állapoté, egy régről gyökerező emléké, bármié.
A halál szül új életet, az elengedés hagy helyet maga után, hogy újdonságot fogadjanak helyére.
Az újhoz pedig mindig alkalmazkodni fog... hiába engedi el a régi emlékeket, azok akkor is mélyen belevésték nyomukat tudatába.
Tehát sosem veszíti el igazán, nem felejti el, nem merül feledésbe.
Csak a tavaszi áradás elviszi magával.
A tehetséget feléleszti megannyi külső hatás, rengeteg érzelmet ismerünk, és tapasztalhatunk is.
Ha nincs tapasztalat, vagy képesség az empátiára, nincs ok ezek leírására.
Kérdezd magadtól, mi a legerősebb érzelem, ami az érzékek tapasztalatainak közvetítésére sarkallnak?
Ha van mód, változzon... Ha van erő, szabaduljon... Ha van eszköz, jöjjön létre általa.
"Az írás nem okozója a gyötrelemnek, hanem gyötrelemből születik."
Montaigne
Most értettem meg igazán, mit csináltam egész idő alatt.
Eddig nem volt célja annak, hogy írok, csak csinálom, mert ez ad megnyugvást.
Mígnem a Misery után rájöttem, mi is az, amit éreztem mindvégig.
Minden sorában feléledt bennem, mi is az, ami ténylegesen motivált.
Nem az, hogy másoknak megmutassam, nem az, hogy szórakozzak...
Csak hogy teremtsek egy világot, a saját világom egy apró részét, ahol nincs tér és idő, míg benne létezem.
Hogy utána olyanoknak adjak belépési lehetőséget, akiknek tényleg szüksége van rá.
Ha valakit igazán érdekel, tovább fogja olvasni.
Rájöttem, mekkora hatalmat ad a kezembe, csak mert tudom, hogyan érdemes írni.
Ez a hatalom segít átlátni szinte mindenen, jobban megismerni másokat.
Bármi apró jel is jelenik meg csak az írásban, mindig tudok neki jelentést adni.
Mosolyognom kell, ha látom, hogy mi jár a másik fejében.
Annak, aki a tehetségét jóra tudja használni, megvan ahhoz is a tudása, hogy fegyvert kovácsoljon belőle, és mások ellen fordítsa.
Az az igazi tudás, mikor nem kerít hatalmába a rosszakarat.
Alázat és akarat, a kettő egyensúlya lehet az ember által elérhető tökély kulcsa.
Mikor ültetnek át a saját földembe?
Várom a felfrissülést.
Félig kilógok a cserépből.
Addig nem lesznek szép világaim, míg nem vagyok biztonságban.
Míg nem ölel körül a föld, amit nekem szántak.
Nem tudom, milyen virágok felnevelésére vagyok hivatott, de tudom, hogy képes vagyok rá, tudom, hogy nekem is lehetnek egyszer.
Addig árnyékot adhatok... Utána jön az, ami a szemeknek is boldogságot hoz.
Neked köszönhetem azt, amit a könyvből és a zenéből nyertem.
Nem tudok kritikát írni, csak érezni.
Amit megpróbáltam leírni, hátha segít érteni.
Köszönök mindent.
yadayadayadayada your profile here