25. Clinical death vs brain death.
kedd, június 11, 2013 @ 19:12
| 0 notes
Írni kéne, de mit...
Jesszus, úgy érzem, nagyon alakulóban van az életem, most minden téren, inkább nem részletezem.
Annyi elég, hogy szerencsére jó irányba.
Hosszú ideje már, hogy elengedtem az élet anyagi vonzatát.
Vannak alkalmak mikor arra gondolok, hogy hmm, jó lenne ezt is meg azt is megvenni, de utána beleunok.
Valamiért nincsen kedvem pénzt költeni, még ha jelenleg lenne is miből... Jó az ott, ahol van.
Igazából most nincsenek különösebb vágyaim ilyen téren, ott a cosplay ami költséges, de... Leginkább saját magamnak akarom kiügyeskedni, amihez tudást fogok szerezni.
Tököm tele van már a kétszínű divatlázas emberekkel, akik minimum napi 14 órát azzal foglalkoznak, hogy jaj, milyen ruhát vegyek meg hogy ne legyek hétköznapi.
Külsőre ennyi igény van, oké, ez rendben.
Nem is lenne problémám vele, ha közben nem látnám azt ezeken az embereken, hogy az érzelmi világuk és az intelligenciahányadosuk mennyire silány.
Tisztelet a kivételnek.
Legtöbbjük gondolkodásmódjából viszont tényleg nem tud mit visszatükrözni a külső, ez elkeserítő.
Annak sír a legtöbbet a szája pénzhiányra, aki egyébként simán félretesz két BJD babára is, más meg sokkal több ideig vágyakozik.
Ez legyen a legnagyobb gond az életében, hogy mikor érkezik meg és hasonlók.
Nem irigylem senkitől a kiváltságait, nincs szükségem ehhez hasonlókra.
De mi a ffff...rancért kell az egész közösségi portálnak attól zengenie, hogy ő most szakított valakivel és hú de kurva kemény élete van, vagy hogy milyen csomag érkezik a postán vagy éppen milyen balhéja van már megint valaki mással. Pont leszarom. Én sem írom ki, sőt, semmit sem írok ki oda. Minden itt van ezen a foson, és ide tényleg az jár fel, aki akar. Nyazs.
A legtöbb stílussal az a gond, hogy mivel megvan a saját márkájuk, drágák.
Állati, hogy nagyon minőségi anyagból készül, így meg úgy meg amúgy, de őszintén szólva nem basznám el a pénzemet egy ilyenre sem.
A lolita cuccok is szépek, hetedikes korom óta lenyűgöznek... De már maga a közösség is elvette a kedvem egy-két dologtól.
Ráadásul hihetetlenül válogatós lettem... és be kell valljam, irtó kevés dolog tetszik belőle komolyan.
Habár máson nagyon is jól néz ki.
Kicsit így vagyok a Visual Kei kinézetekkel is.
Undorom van azoktól az emberektől, akik rámennek a kinézet lemajmolására, próbálják felvenni az életstílust ami valljuk be rohadtul nem a menő hajjal bulizásról és peace jelet mutogató kacsintós cigisekről szól.
Őszintén megnézném, hogy egyébként mennyit baszik a zenéhez vagy inkább mennyire van ráfanulva valamelyik finom kis bandatagra.
Leda is kibaszott cuki. Ja. De hogy gitározik öcsém, arról mondjál már valamit! Kapásbál azt, hogy leszakadna az ujjam, ha úgy próbálnék gitárhoz érni, mert olyan gyors.
Lehet, hogy a zenészek is pózolnak és pózerkednek a kinézetükre... de tudnak valami hangszeren játszani ember! --> Van mire menőzni.
Legalábbis nem úgy csinálnak, mint pár hazai csillogási-fétissel megáldott társaság, hogy megvan a banda, megvannak a nevek, dalcímek még official(!) weblap is fészbukkon és fotók a necckesztyűs szakított gatyás kinézetről, egyébként meg egy hangszerhez sem tud még hozzányúlni. És filth in the sky 5× --> megvan a dalszöveg.
Törne le a nyelvem, ha Visual Keiesnek nevezném magam, marhára nem vagyok az.
Na jó, még rendes leszerződtetett bandák között is vannak igazán hasznavehetetlen fanservice-bábok, de legalább csinálnak valamit, pár fanjuk van, mert van aki szereti a tucat dolgokat is. Egészségére.
(Ezt tényleg zárójelesen, még a mai legjobbak sem hasonlíthatóak a régi úttörő bandák stílusához, de ez más tészta.)
Ha hobbiszinten űzöm a zenével kapcsolatos hajlamaimat, az még nem elhivatottság.
Ezt nem fogják fel sokan, csak húú legyen olyan hajam mint Reitanak, netán még be is kötöm az orromat és menő vagyok.
De tényleg nem neveznem magam semminek. Nincs is értelme.
A vágyaim külsőségek és belsőségek iránt összetettebbek, mintsem hogy beskatulyázzam őket valahová.
Egyébként a csináld magad híve vagyok.
Számomra mindennek sokkal több értéke van, ha magamnak csinálom.
Bírok néhány megjegyzést, miszerint az illető azt állítja, hogy "művészlélek vagyok!" aha.
Művészien használja a galaxy print által nyújtott lehetőségeket keverve a csontvázas harisnyával és ilyenek. (Megint tisztelet a kivetélnek, mert van, aki legalább nincs elszállva magától, csak mert felvesz pár ilyet)
Nekem is van galaxy leggingsem jó ideje, de.. megbántam... nem nagyon merem felvenni, mert mire ideért külföldről, addigra már sikerült lejáratni és tucatholmit csinálni belőle.
Sajna ez előbb utóbb mindennel így lesz, ez ellen nincs mit tenni.
Khm visszatérve... ez művészi? Egy művész többségében mióta vesz meg készen ilyen-olyan dolgokat?
Oké, kell érzék ahhoz, hogy jól és ízlésesen kombinálja az ember a dolgokat de ez nem művészet, ez jó esztétikai érzék, ami igaz, sok esetben szükségeltetik a művészethez, de nem teszi ki teljesen.
Hülyét kapnék, ha annak idején da Vinci is ebayen vette volna meg a Mona Lisat. Betette a mikroba és kész. Instant Lizy.
Számomra a művészek olyanok, mint például Minori... biztosan sokan ismerik a Tokyo Fashion által.
Az alap a shironuri vonulat, de a ruháit kézzel csinálja, és a parókákat sem hagyja frissen szerzett állapotában. A sminkjéről nem is kell semmit sem mondanom.
Egyszerűen létrehozott egy saját álomvilágot, amiben szabadon alkot, és a saját teste az, ami teljes egészében megéli azt az agyából kipattanó érzékiséget. Aztán a mi szemünk hehe..
Megdolgozik érte, átgondolja, saját magát képes inspirálni.
Nemrégiben találkoztam egy kedves ismerősömmel egy üzlet kapcsán.
Cat igazán különleges szemelyiség, akire szinten azt mondhatom, hogy igazi művész, akárcsak Minori.
Mégis, teljesen különbözik a két stílus.
Mindketten felkavaróak és mégis nagyon nyugodtak, olyanok, akik magukban képesek létrehozni azt a bizonyos belső szikrát, nem más emberektől függenek.
Kiadják magukból a saját művészetüket, úgy ahogyan nekik tetszik.
Cat tökéletesen leírta azt, amit már én is hosszú ideje igyekszem magamban létrehozni.
Miszerint legyek független, mindenkinél másabb, és ne hátráltasson az, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Hogy képes legyek teljes erőmből kiadni azt, ami én vagyok, a saját belső világomat, egy olyan arc mögött, amit nem szégyellek, csak mert az enyém.
Bizonyos alkalmakkor elkerülhetetlen, hogy nézeteltéréseink támadjanak másokkal.
Ilyenkor mindig ott marad az a keserű szájíz, amit nem szeretünk érezni.
Megesik, hogy akarva-akaratlanul is csalódunk a másikban, ki nagyon, ki kevésbé.
Ezután előfordul, hogy teljesen másképp látjuk, az addigiakhoz képest.
Hozzáállás kérdése. Ki reálisan kezd el látni, ki kritikusabban.
Akárhányszor is szállt el a szemem elől a rózsaszín felleg, mindig kegyetlenül baszott fejbe az események realitása.
Ezek után is mindig megpróbáltam reálisan látni.
Főleg miután én is lazítottam a hozzáállásomon, elvégre ha a másik fél nem hajlandó szép emlékek fényében megerőltetni magát, akkor nekem sem kell a múlt szépségeire gondolnom.
Bár lehet csak engem hat meg, ha visszagondolok valami jóra, és engedem, hogy az idő megszépítse az emlékeket, még ha az akkoriban nagyot is csapott.
Nem tudom, milyennek látnak azután az emberek... fellengzősnek? Egósnak, butának, logikátlannak, hipermimózának, depresszívnek, szánalmasnak, sznobnak? Netán valakinek, aki csak a másiknak is rosszat akar és tönkretesz mindent?
Túl gyakran zörgetett az aggodalom az ajtómon ahhoz, hogy rosszat akarjak másoknak, bármennyire is megérdemelné, hogy kibasszak vele.
Úgy hiszem azt nem sikerült még sokaknak kiismernie bennem, hogy rengetegszer fejben döntöm el a dolgokat, alaposan átgondolom, utána lenyugszom, ha van értelme.
Nem beszélek vagy cselekszem, ha nem érzek lehetőséget az érzelmeim kinyilvánítására.
Ebből kifolyólag a legtöbben talán nem is tudhatják meg, hogy mennyire képes vagyok másokhoz kötődni, még a leghülyébb tulajdonságaik ellenére is.
Neveztek már hülyének azért, hogy képes vagyok szeretni valakiben az önző vagy bunkó énjét.
Lehet nem esik jól, de akkor is ahhoz az emberhez tartozik, akit szeretek és közel engedtem magamhoz.
Még most is elgondolkodom néhány elmúlóbán lévő (nehéz befejezettnek nevezni) kapcsolaton, hogy mit tegyek azért, hogy ne értsenek félre?
Még akkor is, ha utál, és nem érzi annak szükségességet, hogy foglalkozzon velem.
"Minden véget ér egyszer" ezt csak annak könnyű felfogni, aki már régen nem érez semmit a másik iránt.
De mi van azzal, aki még mindig érez?
Nehéz egy olyan érzelmet kitörölnie magából, amiért bármikor kész lenne meghalni.
"Azért mosolyog, mert nem élte át." Ezt mondtam nemrég valakinek.
Minek szeretni anélkül, hogy megbecsülnénk? Az a "szeretet" múlandó lesz, ha nem érezzük a súlyát.
Van, akinek egy idő után nem elég.. A megszokottság nem elég.
Viszont... másnak még az is csodálatos állapotnak bizonyul, mert az ürességhez hozzászokni hatalmas veszteség.
Talán örökké csak veszteségeim lesznek... de amíg arra gondolok, hogy mennyire szerettem azokat az embereket, az bizonyítja, hogy még képes vagyok érezni... mert ilyen hosszú idő után is bennem él a fájdalom.
Mégis szeretem ezt a fájdalmat... ez az egyetlen dolog sok mindent meghatároz.
Mert amíg ez bennem van, emlékeztet arra, hogy képes voltam és vagyok érző lényként gondolni ezekre az emberekre.
Ha lehetőségem lenne, képes lennék még ugyanúgy érezni... valami nyilván változna, hiszen néhány esetben az én szemem is felnyílt.
De a fájdalom egy dolgot nem képes visszahozni: a haragot.
Címkék: elmélet, random
25. Clinical death vs brain death.
kedd, június 11, 2013 @ 19:12
| 0 notes
Írni kéne, de mit...
Jesszus, úgy érzem, nagyon alakulóban van az életem, most minden téren, inkább nem részletezem.
Annyi elég, hogy szerencsére jó irányba.
Hosszú ideje már, hogy elengedtem az élet anyagi vonzatát.
Vannak alkalmak mikor arra gondolok, hogy hmm, jó lenne ezt is meg azt is megvenni, de utána beleunok.
Valamiért nincsen kedvem pénzt költeni, még ha jelenleg lenne is miből... Jó az ott, ahol van.
Igazából most nincsenek különösebb vágyaim ilyen téren, ott a cosplay ami költséges, de... Leginkább saját magamnak akarom kiügyeskedni, amihez tudást fogok szerezni.
Tököm tele van már a kétszínű divatlázas emberekkel, akik minimum napi 14 órát azzal foglalkoznak, hogy jaj, milyen ruhát vegyek meg hogy ne legyek hétköznapi.
Külsőre ennyi igény van, oké, ez rendben.
Nem is lenne problémám vele, ha közben nem látnám azt ezeken az embereken, hogy az érzelmi világuk és az intelligenciahányadosuk mennyire silány.
Tisztelet a kivételnek.
Legtöbbjük gondolkodásmódjából viszont tényleg nem tud mit visszatükrözni a külső, ez elkeserítő.
Annak sír a legtöbbet a szája pénzhiányra, aki egyébként simán félretesz két BJD babára is, más meg sokkal több ideig vágyakozik.
Ez legyen a legnagyobb gond az életében, hogy mikor érkezik meg és hasonlók.
Nem irigylem senkitől a kiváltságait, nincs szükségem ehhez hasonlókra.
De mi a ffff...rancért kell az egész közösségi portálnak attól zengenie, hogy ő most szakított valakivel és hú de kurva kemény élete van, vagy hogy milyen csomag érkezik a postán vagy éppen milyen balhéja van már megint valaki mással. Pont leszarom. Én sem írom ki, sőt, semmit sem írok ki oda. Minden itt van ezen a foson, és ide tényleg az jár fel, aki akar. Nyazs.
A legtöbb stílussal az a gond, hogy mivel megvan a saját márkájuk, drágák.
Állati, hogy nagyon minőségi anyagból készül, így meg úgy meg amúgy, de őszintén szólva nem basznám el a pénzemet egy ilyenre sem.
A lolita cuccok is szépek, hetedikes korom óta lenyűgöznek... De már maga a közösség is elvette a kedvem egy-két dologtól.
Ráadásul hihetetlenül válogatós lettem... és be kell valljam, irtó kevés dolog tetszik belőle komolyan.
Habár máson nagyon is jól néz ki.
Kicsit így vagyok a Visual Kei kinézetekkel is.
Undorom van azoktól az emberektől, akik rámennek a kinézet lemajmolására, próbálják felvenni az életstílust ami valljuk be rohadtul nem a menő hajjal bulizásról és peace jelet mutogató kacsintós cigisekről szól.
Őszintén megnézném, hogy egyébként mennyit baszik a zenéhez vagy inkább mennyire van ráfanulva valamelyik finom kis bandatagra.
Leda is kibaszott cuki. Ja. De hogy gitározik öcsém, arról mondjál már valamit! Kapásbál azt, hogy leszakadna az ujjam, ha úgy próbálnék gitárhoz érni, mert olyan gyors.
Lehet, hogy a zenészek is pózolnak és pózerkednek a kinézetükre... de tudnak valami hangszeren játszani ember! --> Van mire menőzni.
Legalábbis nem úgy csinálnak, mint pár hazai csillogási-fétissel megáldott társaság, hogy megvan a banda, megvannak a nevek, dalcímek még official(!) weblap is fészbukkon és fotók a necckesztyűs szakított gatyás kinézetről, egyébként meg egy hangszerhez sem tud még hozzányúlni. És filth in the sky 5× --> megvan a dalszöveg.
Törne le a nyelvem, ha Visual Keiesnek nevezném magam, marhára nem vagyok az.
Na jó, még rendes leszerződtetett bandák között is vannak igazán hasznavehetetlen fanservice-bábok, de legalább csinálnak valamit, pár fanjuk van, mert van aki szereti a tucat dolgokat is. Egészségére.
(Ezt tényleg zárójelesen, még a mai legjobbak sem hasonlíthatóak a régi úttörő bandák stílusához, de ez más tészta.)
Ha hobbiszinten űzöm a zenével kapcsolatos hajlamaimat, az még nem elhivatottság.
Ezt nem fogják fel sokan, csak húú legyen olyan hajam mint Reitanak, netán még be is kötöm az orromat és menő vagyok.
De tényleg nem neveznem magam semminek. Nincs is értelme.
A vágyaim külsőségek és belsőségek iránt összetettebbek, mintsem hogy beskatulyázzam őket valahová.
Egyébként a csináld magad híve vagyok.
Számomra mindennek sokkal több értéke van, ha magamnak csinálom.
Bírok néhány megjegyzést, miszerint az illető azt állítja, hogy "művészlélek vagyok!" aha.
Művészien használja a galaxy print által nyújtott lehetőségeket keverve a csontvázas harisnyával és ilyenek. (Megint tisztelet a kivetélnek, mert van, aki legalább nincs elszállva magától, csak mert felvesz pár ilyet)
Nekem is van galaxy leggingsem jó ideje, de.. megbántam... nem nagyon merem felvenni, mert mire ideért külföldről, addigra már sikerült lejáratni és tucatholmit csinálni belőle.
Sajna ez előbb utóbb mindennel így lesz, ez ellen nincs mit tenni.
Khm visszatérve... ez művészi? Egy művész többségében mióta vesz meg készen ilyen-olyan dolgokat?
Oké, kell érzék ahhoz, hogy jól és ízlésesen kombinálja az ember a dolgokat de ez nem művészet, ez jó esztétikai érzék, ami igaz, sok esetben szükségeltetik a művészethez, de nem teszi ki teljesen.
Hülyét kapnék, ha annak idején da Vinci is ebayen vette volna meg a Mona Lisat. Betette a mikroba és kész. Instant Lizy.
Számomra a művészek olyanok, mint például Minori... biztosan sokan ismerik a Tokyo Fashion által.
Az alap a shironuri vonulat, de a ruháit kézzel csinálja, és a parókákat sem hagyja frissen szerzett állapotában. A sminkjéről nem is kell semmit sem mondanom.
Egyszerűen létrehozott egy saját álomvilágot, amiben szabadon alkot, és a saját teste az, ami teljes egészében megéli azt az agyából kipattanó érzékiséget. Aztán a mi szemünk hehe..
Megdolgozik érte, átgondolja, saját magát képes inspirálni.
Nemrégiben találkoztam egy kedves ismerősömmel egy üzlet kapcsán.
Cat igazán különleges szemelyiség, akire szinten azt mondhatom, hogy igazi művész, akárcsak Minori.
Mégis, teljesen különbözik a két stílus.
Mindketten felkavaróak és mégis nagyon nyugodtak, olyanok, akik magukban képesek létrehozni azt a bizonyos belső szikrát, nem más emberektől függenek.
Kiadják magukból a saját művészetüket, úgy ahogyan nekik tetszik.
Cat tökéletesen leírta azt, amit már én is hosszú ideje igyekszem magamban létrehozni.
Miszerint legyek független, mindenkinél másabb, és ne hátráltasson az, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Hogy képes legyek teljes erőmből kiadni azt, ami én vagyok, a saját belső világomat, egy olyan arc mögött, amit nem szégyellek, csak mert az enyém.
Bizonyos alkalmakkor elkerülhetetlen, hogy nézeteltéréseink támadjanak másokkal.
Ilyenkor mindig ott marad az a keserű szájíz, amit nem szeretünk érezni.
Megesik, hogy akarva-akaratlanul is csalódunk a másikban, ki nagyon, ki kevésbé.
Ezután előfordul, hogy teljesen másképp látjuk, az addigiakhoz képest.
Hozzáállás kérdése. Ki reálisan kezd el látni, ki kritikusabban.
Akárhányszor is szállt el a szemem elől a rózsaszín felleg, mindig kegyetlenül baszott fejbe az események realitása.
Ezek után is mindig megpróbáltam reálisan látni.
Főleg miután én is lazítottam a hozzáállásomon, elvégre ha a másik fél nem hajlandó szép emlékek fényében megerőltetni magát, akkor nekem sem kell a múlt szépségeire gondolnom.
Bár lehet csak engem hat meg, ha visszagondolok valami jóra, és engedem, hogy az idő megszépítse az emlékeket, még ha az akkoriban nagyot is csapott.
Nem tudom, milyennek látnak azután az emberek... fellengzősnek? Egósnak, butának, logikátlannak, hipermimózának, depresszívnek, szánalmasnak, sznobnak? Netán valakinek, aki csak a másiknak is rosszat akar és tönkretesz mindent?
Túl gyakran zörgetett az aggodalom az ajtómon ahhoz, hogy rosszat akarjak másoknak, bármennyire is megérdemelné, hogy kibasszak vele.
Úgy hiszem azt nem sikerült még sokaknak kiismernie bennem, hogy rengetegszer fejben döntöm el a dolgokat, alaposan átgondolom, utána lenyugszom, ha van értelme.
Nem beszélek vagy cselekszem, ha nem érzek lehetőséget az érzelmeim kinyilvánítására.
Ebből kifolyólag a legtöbben talán nem is tudhatják meg, hogy mennyire képes vagyok másokhoz kötődni, még a leghülyébb tulajdonságaik ellenére is.
Neveztek már hülyének azért, hogy képes vagyok szeretni valakiben az önző vagy bunkó énjét.
Lehet nem esik jól, de akkor is ahhoz az emberhez tartozik, akit szeretek és közel engedtem magamhoz.
Még most is elgondolkodom néhány elmúlóbán lévő (nehéz befejezettnek nevezni) kapcsolaton, hogy mit tegyek azért, hogy ne értsenek félre?
Még akkor is, ha utál, és nem érzi annak szükségességet, hogy foglalkozzon velem.
"Minden véget ér egyszer" ezt csak annak könnyű felfogni, aki már régen nem érez semmit a másik iránt.
De mi van azzal, aki még mindig érez?
Nehéz egy olyan érzelmet kitörölnie magából, amiért bármikor kész lenne meghalni.
"Azért mosolyog, mert nem élte át." Ezt mondtam nemrég valakinek.
Minek szeretni anélkül, hogy megbecsülnénk? Az a "szeretet" múlandó lesz, ha nem érezzük a súlyát.
Van, akinek egy idő után nem elég.. A megszokottság nem elég.
Viszont... másnak még az is csodálatos állapotnak bizonyul, mert az ürességhez hozzászokni hatalmas veszteség.
Talán örökké csak veszteségeim lesznek... de amíg arra gondolok, hogy mennyire szerettem azokat az embereket, az bizonyítja, hogy még képes vagyok érezni... mert ilyen hosszú idő után is bennem él a fájdalom.
Mégis szeretem ezt a fájdalmat... ez az egyetlen dolog sok mindent meghatároz.
Mert amíg ez bennem van, emlékeztet arra, hogy képes voltam és vagyok érző lényként gondolni ezekre az emberekre.
Ha lehetőségem lenne, képes lennék még ugyanúgy érezni... valami nyilván változna, hiszen néhány esetben az én szemem is felnyílt.
De a fájdalom egy dolgot nem képes visszahozni: a haragot.
Címkék: elmélet, random
yadayadayadayada your profile here