"Nem megyek semmire. Most vagy egy félóráig próbáltam elaludni, de nem tudok. Az írás itt valóságos kábítószer. Az egyedüli, aminek az idejét várom. Délután elolvastam, amit tegnapelőtt írtam. (. . .) Elevennek hatott. Tudom, nekem azért eleven, mert a képzeletem minden aprósággal kiegészíti, amit kívülálló meg se értene. Azt hiszem, ez is hiúság. De mintha varázslat volna. (. . .) Mert ebben a jelenben egyszerűen nem tudok élni. Bele is őrülnék, ha benne élnék."
John Fowles: A lepkegyűjtő
Ép eszű ember megőrülhet a saját valóságában, azért tesz olyan dolgokat, amik enyhítik az őrületet, és egy úgynevezett gumiszobába zárja magát.
Megértettem, milyen is az igazi lelki szabadság.
Mikor nem vagyok rabja a saját korlátaimnak.
Mindig is ez volt, amit nem tudtam leküzdeni.
Most úgy omlik le körülöttem a fal, mint ahogyan elszáll a faágakról a levél, mikor a szél hívja, hogy menjen vele.
Haldoklik az ősszel, és zápor képében sírni kezd.
Csak a föld van vele, ami mindig felitatja könnyeit, majd idővel visszaadja a veszteséget.
Az én földem, ami körbeölel... visszaadja, amit elveszítettem.
Messze még a tavasz, de a front már hozza magával a változást.
Enyhülés, felszakadozik a jég.
Mígnem felszívódik, és tisztább lesz bármi másnál, a hóból képződött áradás mindent elmos.
Olyan távolra, mint ahogyan azt ember sosem képzelné.
Ha valaki halni vágyik, igazából egy újabb élet reményében teszi.
Az erős vágy mögött meglapul az eddigiek elhagyása, és az új hullám elkapása lesz a végső cél.
Még ha ez nem is teljesen egyértelmű, hogy az céllá vált közben.
Vajon mire vágyik az, aki már keresztül esett rajta? Miután lelke bizonyos részei elhaltak, és pótolhatatlannak látszik az üresség.
Egy idő után nincsenek vágyak, csak belenyugvás.
Lebegés a semmiben, miután a szél eljön érte is, majd belekapaszkodik, és elragadja... egyre messzebb, olyan helyre, ahonnan már nem eshet lejjebb.
Minden levél egy emlék.
És ha a fának szerencséje van, az őt körbeölelő föld elkapja őket, és magába fogadva vigyáz rájuk.
Nem veszi el onnan egy gyerek sem, hogy széttépje... ha mégis, a darabok visszahullanak, de ezeknek is lesz helyük.
A föld őrzi azokat a leveleket, míg el nem porladnak és a föld részei lesznek.
Hogy aztán együtt vigyázzanak rájuk.
Minden levélre: minden emlékre vagy titokra.
A szél, az eső, minden elvész, különös hatásokat hagyva maguk után.
Van olyan facsemete, ami sosem éri meg, hogy földbe ültessék, mert valami miatt elpusztul.
Ha egyszer földben kap helyet, az sosem vész el.
Mindig megmaradnak egymásnak.
Én is meg akarok maradni valakinek... Valakinek, akinek számítanak az én leveleim.
Aki örömmel fogadja, és nem veti ki magából, mint ahogyan áradásos területen a lepusztult föld a követ.
A levelek táplálják bomlásukkal, majd ő táplálja a fát velük.
Lehet, hogy egyszer minden fa kifordul a földből, vagy a föld pusztul el... de a nyomok megmaradnak, valaki mindig emlékezni fog.
Az elmúlás változást hoz, a változás új életet.
Milyen nehéz szavakba önteni az érzéseket... De ha egyszer valaki mégis rákap, utána édesebb a kábulat, mint bármelyik drog után.
Vak az, aki azt hiszi, nincs értelme írni.
Pedig megeshet, hogy csak a papírlap képes arra, hogy végighallgasson.
Ő azt írta, ami Őt alkotja... így lesz az íróból is könyv, így lesz lelke a művészet újabb megtestesítője, amire nincsenek szavak.
Szereti a döbbenetet látni, hogy mit vált ki, mikor másképp beszél, mint a többi.
Felemel és letaszít, megöl, majd feltámaszt.
Keserves, de mégis fenséges, érzéki, de kegyetlen.
Ellentétek, amik égetnek, mikor egyszerre dúlnak egy helyen.
Ha valaki ezt képes elérni másokban, akkor tényleg minden szó az ő szolgálatában áll.
"Mert az írók mindenre emlékeznek, Paul. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet."
Stephen King: Misery
A felejtés sokaknak könnyen megy, másoknak az emlékek megtartása könnyebbség.
Még ha fáj is, akkor sem merülhet mélyebbre.
Nem lesz képes kitépni, mint egy könyv - számára haszontalan - lapjait.
Valójában hazudik önmagának az ember, mikor enyhülést keres.
Kitalált történetekkel él, felszínes gondolatokkal az esetről, mert ha belegondol, minden tekintetben rosszabb állapotba sodorja magát.
Mi más ez, ha nem az élni akarás?
Nevezhető halál utáni vágynak, de nem mindegy, minek a halálát kívánja... Lehet egy aktuális állapoté, egy régről gyökerező emléké, bármié.
A halál szül új életet, az elengedés hagy helyet maga után, hogy újdonságot fogadjanak helyére.
Az újhoz pedig mindig alkalmazkodni fog... hiába engedi el a régi emlékeket, azok akkor is mélyen belevésték nyomukat tudatába.
Tehát sosem veszíti el igazán, nem felejti el, nem merül feledésbe.
Csak a tavaszi áradás elviszi magával.
A tehetséget feléleszti megannyi külső hatás, rengeteg érzelmet ismerünk, és tapasztalhatunk is.
Ha nincs tapasztalat, vagy képesség az empátiára, nincs ok ezek leírására.
Kérdezd magadtól, mi a legerősebb érzelem, ami az érzékek tapasztalatainak közvetítésére sarkallnak?
Ha van mód, változzon... Ha van erő, szabaduljon... Ha van eszköz, jöjjön létre általa.
"Az írás nem okozója a gyötrelemnek, hanem gyötrelemből születik."
Montaigne
yadayadayadayada your profile here