. . .
szombat, november 24, 2012 @ 11:23
| 0 noteség októberben...
Egyik reggel mikor felébredtem, ment minden a maga útján...
Mikor anya hozzám szólt, nem tudtam mit reagálni.
De többször is hozzám szólt és azt vetem észre, hogy nem tudok megszólalni, bármennyire is akarom.
Nem jött ki egy hang sem a torkomon.
Bepánikoltam, anya pedig... talán azt hitte, nem érdekel...
Nem így volt, egyszerűen nem tudtam megszólalni.
Ma is ugyanez jött elő.
Bár most nem féltem tőle, csak beletörődtem...
Ugyanolyan érzés, mint mikor a tusoló alatt állok, mégis hallgatok.
Ha víz ér, feloldódnak a gátlásaim, és nem félek énekelni.
De van, mikor még az sem segít, a csend elnyom.
Rájöttem, hogy talán arra vágyok, hogy néma lehessek... Vagy hogy ne legyek képes többé az írásra, ez mind elzárhatna engem.
De túl nehéz lenne elengedni, a testem mégis megteszi magától.
Csak azt teszem a másikkal, amit velem is tesz.
Még a másiknak áll feljebb, mikor egyszer nem írok rá?
Rám hányszor írt csak úgy, mondjuk egy évre visszamenőleg?
Még most sem, mikor elmondtam, meg akarom menteni ezt a kapcsolatot.
Sajnos egyedül nem vagyok rá képes.
Gyűlölöm ezt az érzést, de úgy érzem, hogy csak teher vagyok és akár másfél órát is ki lehet bírni anélkül, hogy rákérdezzen, élek-e még.
Másnak szép kerek mondatok járnak, nekem annyi, hogy lol.
Látom magamon, hogy én is leeresztettem, de végül is törődjek magammal, nem igaz?
Én mindig csak követem mások példáját, most jutottam el oda, hogy azt adom amit kapok.
Fájdalmas, igaz?
Gyűlölj meg és talán jobban leszel, egyre inkább azt kezdem érezni, hogy ez a lényeg.
Ha nem foglalkozik velem, ha elzárkózik, akkor nem létezem.
Pedig kurvára élek és dühös vagyok.
Ha ekkora teher hogy én még mindig itt lógok és írok akkor jobb megmondani a másiknak, minthogy kábítsa még hetekig.
Utálom, ha hülyének néznek és sajnos jogosan, mert túl elnéző vagyok másokkal.
Nem kéne!
Mi a faszért nem vagyok képes meghallgatni más tanácsát és mindent ráhagyni a fenébe?
Miért futok olyan szekér után, ami nem vesz fel?
Csodásak azok a megosztott idézetek de valahogy azokat már nem nagyon szeretjük magunkra vetíteni, holott ugyanazt teszi nap mint nap velem, mint amit vele tesznek.
Egyszer nekem is csömöröm lesz, és nagyon fontolgatom, hogy véglegesen eltűnök, nem kell látni többet, nem kell olvasni a blogom, nem kell nézni mit írok ki, mert úgysincs nézve, legalább a tudat is ott lesz, hogy nem kell ezeket a látóköréből kiszűrni.
Ha jobban megnézzük, fel sem fog tűnni, nem igaz?
Hiszen eddig sem tűnt fel, mikor közszemlére tettem valamit.
Akkor ennyi leszek.
Leredukálom azt ami vagyok, és újrakezdem.
Lehet nem fog menni, de ha tényleg kiderül, hogy nem vagyok jelentős, még annyira sem, hogy egy icike-picikét összeszedje magát és rám is figyeljen, akkor bűntudat nélkül lécelek le.
Hányszor próbáltam a gondokat megoldani, elsimítani, és kapom a flegma kijelentéseket, és nyilvánvalóan úgy jön le, hogy én csak támadni akarok.
Sokszor fáj az igazság, ez az én igazságom.
Mert az én szemszögemből ezt látom, amíg érdekes voltam, addig jó voltam és képes volt velem foglalkozni.
És igen, most kurvára el vagyok hanyagolva, na tessék, le mertem írni, hogy le vagyok szarva.
Ne az én szavaimban higgyen, csak nézzen magába, vissza lehet olvasni hogy milyen stílussal "beszél" és egyből világossá válik, mivel telik be nálam a pohár.
Rohadék vagyok, önző és egy szemét, akinek csak mocsok jön ki a száján.
Tudok indokot adni hogy meggyűlöljenek, ha az kell, csak tessék, bármennyire is nehezemre esik, megcsinálom... Csak a másiknak legyen könnyű.
A saját sérelmeimet elismerni a legnehezebb, és mindig elrejtem valahogyan, mert nekem is kevésbé fáj az a módszer.
Most épp annyira fáj kimondani más hibáját, mint annak, aki olvassa és magára ismer... sőt...
Nem tudok nyugodt stílusban írni, miért várják el?
Akkora kavarodás és mocsok gyűlt össze bennem, hogy nem tudok mást sugározni.
Sírni már annyira fáj, mintha pengék jönnének ki a könnycsatornámon víz helyett.
Beszélni még inkább, elsorvad ez a képességem is.
Kell még több indok, hogy miért készít ez ki?
Mit veszítsek még el csak azért, mert másnak nehezére esik egy kicsit is foglalkozni velem?
Holott az lett nekem beadva, hogy én fontos vagyok, a legfontosabb.
Ezek szerint hazugság volt?
Az a lány megbántotta, és leszarta, és most mégis annyira fontos, hogy írjon neki, kommenteljen hellyel-közel minden képéhez.
Tehát ehhez képest akkor én hol vagyok?
Ha kell a kínlódás, ha az kell, hogy leszarjanak, és az hogy bántsanak, akkor sajnálom, de én sosem leszek olyan ember aki ezt megteszi, mert képes vagyok szeretni.
Ennek a szónak lehet sokaknak utána kéne olvasni, és ÁTÉREZNI hogy gyakorlatban mit is jelent, mert ezt szokás kölcsönösen érzékeltetni.
Persze, elfogadok mindent, hogy lehet ezt érzi, de nem mutatja ki... Ez rendben is van.
De olyanról szó sem lehet, hogy alkalmazkodunk és tanulunk is valamit a másiktól, mielőtt mások is megutálnak?
Nekem nem az a szeretet ha leszarnak, ezt nevezzük közömbösségnek.
De én ostoba vagyok, ugye?
Nem is szaporítom tovább a szót, ennyi volt mára a fogyatékos, és zárom a postot.
. . .
szombat, november 24, 2012 @ 11:23
| 0 noteség októberben...
Egyik reggel mikor felébredtem, ment minden a maga útján...
Mikor anya hozzám szólt, nem tudtam mit reagálni.
De többször is hozzám szólt és azt vetem észre, hogy nem tudok megszólalni, bármennyire is akarom.
Nem jött ki egy hang sem a torkomon.
Bepánikoltam, anya pedig... talán azt hitte, nem érdekel...
Nem így volt, egyszerűen nem tudtam megszólalni.
Ma is ugyanez jött elő.
Bár most nem féltem tőle, csak beletörődtem...
Ugyanolyan érzés, mint mikor a tusoló alatt állok, mégis hallgatok.
Ha víz ér, feloldódnak a gátlásaim, és nem félek énekelni.
De van, mikor még az sem segít, a csend elnyom.
Rájöttem, hogy talán arra vágyok, hogy néma lehessek... Vagy hogy ne legyek képes többé az írásra, ez mind elzárhatna engem.
De túl nehéz lenne elengedni, a testem mégis megteszi magától.
Csak azt teszem a másikkal, amit velem is tesz.
Még a másiknak áll feljebb, mikor egyszer nem írok rá?
Rám hányszor írt csak úgy, mondjuk egy évre visszamenőleg?
Még most sem, mikor elmondtam, meg akarom menteni ezt a kapcsolatot.
Sajnos egyedül nem vagyok rá képes.
Gyűlölöm ezt az érzést, de úgy érzem, hogy csak teher vagyok és akár másfél órát is ki lehet bírni anélkül, hogy rákérdezzen, élek-e még.
Másnak szép kerek mondatok járnak, nekem annyi, hogy lol.
Látom magamon, hogy én is leeresztettem, de végül is törődjek magammal, nem igaz?
Én mindig csak követem mások példáját, most jutottam el oda, hogy azt adom amit kapok.
Fájdalmas, igaz?
Gyűlölj meg és talán jobban leszel, egyre inkább azt kezdem érezni, hogy ez a lényeg.
Ha nem foglalkozik velem, ha elzárkózik, akkor nem létezem.
Pedig kurvára élek és dühös vagyok.
Ha ekkora teher hogy én még mindig itt lógok és írok akkor jobb megmondani a másiknak, minthogy kábítsa még hetekig.
Utálom, ha hülyének néznek és sajnos jogosan, mert túl elnéző vagyok másokkal.
Nem kéne!
Mi a faszért nem vagyok képes meghallgatni más tanácsát és mindent ráhagyni a fenébe?
Miért futok olyan szekér után, ami nem vesz fel?
Csodásak azok a megosztott idézetek de valahogy azokat már nem nagyon szeretjük magunkra vetíteni, holott ugyanazt teszi nap mint nap velem, mint amit vele tesznek.
Egyszer nekem is csömöröm lesz, és nagyon fontolgatom, hogy véglegesen eltűnök, nem kell látni többet, nem kell olvasni a blogom, nem kell nézni mit írok ki, mert úgysincs nézve, legalább a tudat is ott lesz, hogy nem kell ezeket a látóköréből kiszűrni.
Ha jobban megnézzük, fel sem fog tűnni, nem igaz?
Hiszen eddig sem tűnt fel, mikor közszemlére tettem valamit.
Akkor ennyi leszek.
Leredukálom azt ami vagyok, és újrakezdem.
Lehet nem fog menni, de ha tényleg kiderül, hogy nem vagyok jelentős, még annyira sem, hogy egy icike-picikét összeszedje magát és rám is figyeljen, akkor bűntudat nélkül lécelek le.
Hányszor próbáltam a gondokat megoldani, elsimítani, és kapom a flegma kijelentéseket, és nyilvánvalóan úgy jön le, hogy én csak támadni akarok.
Sokszor fáj az igazság, ez az én igazságom.
Mert az én szemszögemből ezt látom, amíg érdekes voltam, addig jó voltam és képes volt velem foglalkozni.
És igen, most kurvára el vagyok hanyagolva, na tessék, le mertem írni, hogy le vagyok szarva.
Ne az én szavaimban higgyen, csak nézzen magába, vissza lehet olvasni hogy milyen stílussal "beszél" és egyből világossá válik, mivel telik be nálam a pohár.
Rohadék vagyok, önző és egy szemét, akinek csak mocsok jön ki a száján.
Tudok indokot adni hogy meggyűlöljenek, ha az kell, csak tessék, bármennyire is nehezemre esik, megcsinálom... Csak a másiknak legyen könnyű.
A saját sérelmeimet elismerni a legnehezebb, és mindig elrejtem valahogyan, mert nekem is kevésbé fáj az a módszer.
Most épp annyira fáj kimondani más hibáját, mint annak, aki olvassa és magára ismer... sőt...
Nem tudok nyugodt stílusban írni, miért várják el?
Akkora kavarodás és mocsok gyűlt össze bennem, hogy nem tudok mást sugározni.
Sírni már annyira fáj, mintha pengék jönnének ki a könnycsatornámon víz helyett.
Beszélni még inkább, elsorvad ez a képességem is.
Kell még több indok, hogy miért készít ez ki?
Mit veszítsek még el csak azért, mert másnak nehezére esik egy kicsit is foglalkozni velem?
Holott az lett nekem beadva, hogy én fontos vagyok, a legfontosabb.
Ezek szerint hazugság volt?
Az a lány megbántotta, és leszarta, és most mégis annyira fontos, hogy írjon neki, kommenteljen hellyel-közel minden képéhez.
Tehát ehhez képest akkor én hol vagyok?
Ha kell a kínlódás, ha az kell, hogy leszarjanak, és az hogy bántsanak, akkor sajnálom, de én sosem leszek olyan ember aki ezt megteszi, mert képes vagyok szeretni.
Ennek a szónak lehet sokaknak utána kéne olvasni, és ÁTÉREZNI hogy gyakorlatban mit is jelent, mert ezt szokás kölcsönösen érzékeltetni.
Persze, elfogadok mindent, hogy lehet ezt érzi, de nem mutatja ki... Ez rendben is van.
De olyanról szó sem lehet, hogy alkalmazkodunk és tanulunk is valamit a másiktól, mielőtt mások is megutálnak?
Nekem nem az a szeretet ha leszarnak, ezt nevezzük közömbösségnek.
De én ostoba vagyok, ugye?
Nem is szaporítom tovább a szót, ennyi volt mára a fogyatékos, és zárom a postot.
yadayadayadayada your profile here