22.
szombat, január 19, 2013 @ 14:32
| 2 notesezdeném egy kis összegzéssel, úgy nagyjából mindenkiről.
Rájöttem, hogy vannak olyanok, akikre gyomorideggel gondolok.
Nagyon megosztottak az érzéseim, és képtelen vagyok gondolkodni.
Azonnal elkezdek mással foglalkozni, valamibe beletemetni az érzéseim.
Mikaru... akartam már egy kisebb... nem is tudom, mit írni...
Elgondolkodtam sok dolgon, és őszintén szólva... visszanéztem azt is, hogy mennyit rántott rajtam ez az egész a szakadék felé... nem törölném ki az életemből, mert sokat tanultam.
De most sem vagyok képes felállni.
Mégpedig azért nem, mert látom, hogy igazából már nem vagyok olyan fontos.
És nem tudok bízni azokban a szavakban, amiket még az elején mondtál.
Mert még mindig nagy különbség van a szavaid és a tetteid között...
Hiába mondom el és hiába beszéljük meg, ennél többet nem tudok tenni, bármennyire is azon voltam, hogy ne veszítselek el.
Felkeltették az érdeklődésedet, aztán nem kellettél...? Ugyanígy éreztem magam, mikor beközölted majd' két év után, hogy nem kellek.
Lehet nem látod, de ugyanezt tetted mással, mint amit Veled tesznek.
Sajnálom, hogy már egy kolonc voltam a nyakadon, akit szégyelltél párodként, és valahogy felmerült bennem az, hogy szégyellsz barátodként is.
Azt viszont nem értem, hogy miért írtad, hogy miért nem vagy úgy jó bárkinek, ahogy vagy.
Bocsánatot kérek, ha ezt az alatt az idő alatt, mialatt jártunk, bármikor is ezt éreztettem veled.
A hibáidat mindig is szerettem... veled együtt.
Bár sosem annak a szeretete vagy odafigyelése számít, aki nincs benne a jelenlegi elképzeléseinkben...
Én sem vagyok benne.
A ranglista legelejéről lecsúsztam tudom is én, hova... és úgy látom, hogy ez jelenleg szerinted rendben is van.
Tényleg azt kívánom, hogy ne kerülj össze egy ilyen hulladékkal, mint én vagyok...
Mert ezek szerint nem érzek helyesen, még ha azt is hittem magamról... így mégiscsak bántok vele másokat.
Nagyon sajnálom.
Ruki, azt hiszem, mi ketten olyanok vagyunk, mint egy civakodó testvérpár.
Nem is tudnám elképzelni enélkül a barátságunkat, mert ezt a fajta harciasságot szeretem a legjobban benned.
Persze ez nem veszekedés, csak néha csipkelődünk... remélem azért feltűnt, hogy sosem gondolom komolyan xD
Bízom Benned, bár még mindig érzek egy kis nyomást magamban...
Talán csak az idő teszi, elvégre nem mondhatnám azt, hogy legalább 2 éve ismerjük egymást... mármint úgy mélyebben *nem félreérteni*
Ez a nyomás azt jelenti, hogy nagyon odafigyelek arra, hogy mit hogy mondok...
Egyfajta gátlás, ami fel fog oldódni egy idő után, ebben biztos vagyok.
Nem Rajtad múlik teljesen, inkább rajtam.
Az utóbbi időben a magabiztosságom lemerült a fenébe, és már nem bízom meg magamban.
Hogyan bízhatnék másban, ha saját magamban sem megy?
Küzdök azért, hogy ne legyen eleged belőlem, szeretnék megerősödni...
Már csak azért is, mert sokat jelent az, hogy vagy nekem.
Ezért szeretném bebizonyítani, hogy tényleg bízom Benned, és nem ártana majd elbeszélgetnünk egy-két dologról...
Több dolgot titkoltam el, mint szerettem volna, ez ki is derült, csak azóta nem beszéltem róla részletesebben..
É-és nagyon sajnálom, tényleg szeretném jóvá tenni... nem akarok még egyszer ennyire bezárkózni Veled szemben.
Voltak dolgok, amiket részben félreértettem, és furcsának találtam őket.
Minden esetre, jó lenne megbeszélni...
Ha kevesebb teher lesz rajtad is, majd szólsz, hogy érdekel-e a dolog.
Igirisu-san, az én egyetlen britem :3
Hát öhm... vágjak a közepébe? Yare...
Az igazat megvallva, mikor Veled beszélek, ugyanúgy van egy kis nyomás bennem.
Ez szintén az időnek köszönhető, merthogy mi sem beszélünk olyan régóta, hogy feloldódjon bennem az a bizonyos gátlás... és nem is találkoztunk még ><''''
Valószínűleg ismét a saját kételyeimet érzem.
Egy nap, még nyár előtt rám írtál, és nem tudtam, hogyan fogadjam a gesztust.
Főként azért, mert akkoriban nagyon zavarodott voltam{bár ez igaz mostanra is, csak más miatt xD}.
Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes másokkal ismerkedni, hiszen akkor ingott meg a bizalmam két emberben is.
Megkedveltelek, és sokszor mosolyogtam azokon, amiket írtál.
Utána nem nagyon beszéltünk, de aztán ismét sikerült sűrűbben írogatni.
Sok képen jelöltél, és találtál ki dolgokat, amiknek nagyon örültem és észrevettem, hogy mikor "beszélünk" egyre gyakrabban mosolygok, és kezd helyrejönni az a részem, amit más kiölt belőlem.
Neked köszönhetően nem utáltam meg például a Hetáliát sem, nincsenek rossz emlékeim Nihonról, mert életben tartottad bennem.
Azt megfigyeltem, hogy vannak fellángolásaid mások felé így a Heta vonalon belül, de ez természetes.
Eleinte megijedtem tőle, hogy valamit biztos én baszhattam el megint... és... néha még mindig kételkedek, hogy nem zavarlak-e.
Az nagyon jól esik, hogy fontosnak tartasz és megbízol bennem... nincs is nagyobb megkönnyebbülés, mikor nem kell másokból kirángatnom harapófogóval a szavakat, vagy hogy mondjon el valamit.
Tudom, hogy sok gondod van Neked is, ezért mindig eszembe jut, ahogy másoknál is, hogy nem akarok még én is teherré válni, ahogyan ez történt eddig.
Szeretném Veled is sokkal jobban kiépíteni a bizalmat, mert fontos vagy nekem...
Várom a tavaszt, kérlek, várd meg velem...
Neechan, olyan régóta ismerjük egymást, és a világért sem kiabálnám el... de tudom, hogy Téged sosem foglak elveszíteni.
Ennyi idő alatt teljesen megismertelek, Te is mindent tudsz rólam.
Emlékszel még rám, milyen voltam akkor, mikor megismerkedtünk?
A kis ugribugri, örökké optimista kiskölyök.
Nem voltam jól, de ahhoz képest eléggé derűsen láttam a dolgokat...
Elgondolkodtam és rájöttem, hogy mindig nagyon felvillanyozott, ha beszélgettünk, és vigyorogtam a gép előtt, mert jól esett olvasni a sorokat, amiket nekem szántál.
Teleszmájliztam a szövegemet minden msnadta hülye lehetőséggel, jesszus.
A gondolkodásom eredményeképpen rájöttem, hogy mikor Veled beszéltem, izgatott voltam...
Ez köszönhető annak, hogy sosem voltak olyan barátaim, akik ilyen kedvesek lettek volna hozzám.
Mindig a legjobb barátként álltál mellettem, sőt, testvérem helyett igazi testvérem voltál, aki mindig tudott nekem mondani valami megnyugtató, de reális tanácsot.
Rájöttem, milyen is az, ha igazi barátként kezelnek, egyenjogúként...
Sosem nélkülöztél engem semmiben, mindig megosztottad velem, ha valaki bántott, vagy valaminek örültél.
Tudok úgy bízni benned, hogy sosem láttalak személyesen, mert még akkor sem mondtál le rólam, mikor úgy viselkedtem, ahogyan nem kellett volna.
Azóta jobban bízom benned, mint addig bármikor.
És kérlek, ha teszek bármi olyat, amivel Téged bántalak, ne zárd el magadban, mint akkoriban... egy másodpercig se, nemhogy olyan hosszú ideig...
Nagyon bánom azóta is, és nem akarok még egyszer ilyen hibába esni, bocsáss meg nekem...
Mindig azt éreztem, hogy Neked szabadon elmondhatok bármit, és nem kell félnem attól, hogy mit hogyan mondok, mert Neked mindig ugyanolyan maradok, az érzéseid nem változnak felém nézve, nem csalódsz.
Sokszor kellemetlenül érzem magam, hogy szinte csak én beszélek a dolgaimról...
Könnyebben kezelsz mindent nálam, nem tudom, hogy csinálod, de melletted én is felszabadulok és úgy érzem, semmivel sincs gondom.
Talán ez az az érzés, amire azt mondhatom, hogy teljesen összeszoktunk.
Nélküled nem álltam volna talpra olyan sokszor, talán már tényleg nem lennék itt, mert nem lennék képes magamra odafigyelni.
Még annyira sem, mint eddig, pedig az se valami sok...
Nagyon hálás vagyok, hogy mindig mellettem vagy, bármi történjék.
Én is mindig itt leszek, ígérem.
Szerintem tudod, hogy ezt be is tartom.
Felnőttnek még az sem mondhatja magát, aki már betöltötte a 18-at.
Az ítélőképesség kialakulásával látjuk csak át, hogy mekkorát vagyunk képesek szúrni a másikon bizonyos dolgokkal.
Ha ezt még valaki nem látja be vagy úgy dönt, hogy nem akarja látni, még úgy sem, hogy az ipse célozgat rá, akkor nem hiszem, hogy igazán elmondhatná magáról az ember, hogy felnőttként látja a dolgokat.
Ha valakivel kibaszunk{jobb jelzőt nem találok}, akkor azt nem így rendezzük le, akkor már inkább mondjuk meg neki, hogy dögöljön meg vagy valami hasonló.
Nagyobb változás létezik, felnőtté válás ilyentájt nem.
Én sem vagyok felnőtt, de a felelősségérzetet tapasztaltam a bőrömön, és most is úgy vagyok vele, hogy a szeretteimért felvállalom azt a kapcsolatot akár egy másik szerettem előtt, bármi is legyen az eredménye.
Nem akarok elfutni a hibáim elől, a pofámba kapjam akár, akkor sem akarom feladni.
Mert míg nem tanulom meg kezelni őket, nem fognak mások sem megbecsülni.
Okkal kapjuk a pofonokat az élettől, talán azért, mert megérdemeljük.
Könnyű okolni a másikat, és nem megérteni, hogy miért áll úgy hozzánk, ahogy.
Én is követtem el sok olyan dolgot, amit megbántam azóta, és hajlandó vagyok fejet hajtani a további csapásokra, amik várnak rám.
Mert ha megérdemlem, akkor nincs mese, fogcsikorgatva, de el kell fogadni.
Megértem, ha értem nem akar felelősséget vállalni senki, mert esetleg rizikós a velem kialakított kapcsolat.
Legyen, fussunk el, hagyjuk rá.
Habár ennek tudatában... akkor is megtettem volna azért mindent, akit szeretek.
És sajnálom, ha ezt valaki nem látja be, vagy nem akarja belátni.
5 év múlva talán én is röhögni fogok az egészen, és szánalmasnak nevezem majd magam, hogy mennyi energiát beleöltem olyanba, amibe felesleges volt.
Bár sokszor már most is ezt érzem.
Jelenleg azt érzem, hogy nem vagyok jó semmire.
Viszont bízom benne, hogy páran tudják, milyen sokat jelent nekem az, hogy mellettem vannak és nem vesznek semmibe.
Sokszor akarva akaratlanul is felgyülemlenek bennem bizonyos emlékek, amiket nem tudok visszafogni... legszívesebben kiugranék a vonatból, ami végigvisz a hullámvölgyön, még ha maga alá kap a kerék, akkor is.
Nem tudom, hogy meddig tart még, de nem akarok ennél jobban belerokkanni.
Köszönöm, annak, aki mellettem állt végig, bármennyire is szánalmasnak bizonyultam.
Ígérem, hogy rendbe fogok jönni.
Meg akarok erősödni, és úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan kellene... az eszemmel már tudom, de az érzéseim még nem engednek.
Az érdeketekben megpróbálok erősebb lenni, hogy teljes értékű barát legyek.
És sajnálom, minden rosszért bocsánatot kérek.
22.
szombat, január 19, 2013 @ 14:32
| 2 notesezdeném egy kis összegzéssel, úgy nagyjából mindenkiről.
Rájöttem, hogy vannak olyanok, akikre gyomorideggel gondolok.
Nagyon megosztottak az érzéseim, és képtelen vagyok gondolkodni.
Azonnal elkezdek mással foglalkozni, valamibe beletemetni az érzéseim.
Mikaru... akartam már egy kisebb... nem is tudom, mit írni...
Elgondolkodtam sok dolgon, és őszintén szólva... visszanéztem azt is, hogy mennyit rántott rajtam ez az egész a szakadék felé... nem törölném ki az életemből, mert sokat tanultam.
De most sem vagyok képes felállni.
Mégpedig azért nem, mert látom, hogy igazából már nem vagyok olyan fontos.
És nem tudok bízni azokban a szavakban, amiket még az elején mondtál.
Mert még mindig nagy különbség van a szavaid és a tetteid között...
Hiába mondom el és hiába beszéljük meg, ennél többet nem tudok tenni, bármennyire is azon voltam, hogy ne veszítselek el.
Felkeltették az érdeklődésedet, aztán nem kellettél...? Ugyanígy éreztem magam, mikor beközölted majd' két év után, hogy nem kellek.
Lehet nem látod, de ugyanezt tetted mással, mint amit Veled tesznek.
Sajnálom, hogy már egy kolonc voltam a nyakadon, akit szégyelltél párodként, és valahogy felmerült bennem az, hogy szégyellsz barátodként is.
Azt viszont nem értem, hogy miért írtad, hogy miért nem vagy úgy jó bárkinek, ahogy vagy.
Bocsánatot kérek, ha ezt az alatt az idő alatt, mialatt jártunk, bármikor is ezt éreztettem veled.
A hibáidat mindig is szerettem... veled együtt.
Bár sosem annak a szeretete vagy odafigyelése számít, aki nincs benne a jelenlegi elképzeléseinkben...
Én sem vagyok benne.
A ranglista legelejéről lecsúsztam tudom is én, hova... és úgy látom, hogy ez jelenleg szerinted rendben is van.
Tényleg azt kívánom, hogy ne kerülj össze egy ilyen hulladékkal, mint én vagyok...
Mert ezek szerint nem érzek helyesen, még ha azt is hittem magamról... így mégiscsak bántok vele másokat.
Nagyon sajnálom.
Ruki, azt hiszem, mi ketten olyanok vagyunk, mint egy civakodó testvérpár.
Nem is tudnám elképzelni enélkül a barátságunkat, mert ezt a fajta harciasságot szeretem a legjobban benned.
Persze ez nem veszekedés, csak néha csipkelődünk... remélem azért feltűnt, hogy sosem gondolom komolyan xD
Bízom Benned, bár még mindig érzek egy kis nyomást magamban...
Talán csak az idő teszi, elvégre nem mondhatnám azt, hogy legalább 2 éve ismerjük egymást... mármint úgy mélyebben *nem félreérteni*
Ez a nyomás azt jelenti, hogy nagyon odafigyelek arra, hogy mit hogy mondok...
Egyfajta gátlás, ami fel fog oldódni egy idő után, ebben biztos vagyok.
Nem Rajtad múlik teljesen, inkább rajtam.
Az utóbbi időben a magabiztosságom lemerült a fenébe, és már nem bízom meg magamban.
Hogyan bízhatnék másban, ha saját magamban sem megy?
Küzdök azért, hogy ne legyen eleged belőlem, szeretnék megerősödni...
Már csak azért is, mert sokat jelent az, hogy vagy nekem.
Ezért szeretném bebizonyítani, hogy tényleg bízom Benned, és nem ártana majd elbeszélgetnünk egy-két dologról...
Több dolgot titkoltam el, mint szerettem volna, ez ki is derült, csak azóta nem beszéltem róla részletesebben..
É-és nagyon sajnálom, tényleg szeretném jóvá tenni... nem akarok még egyszer ennyire bezárkózni Veled szemben.
Voltak dolgok, amiket részben félreértettem, és furcsának találtam őket.
Minden esetre, jó lenne megbeszélni...
Ha kevesebb teher lesz rajtad is, majd szólsz, hogy érdekel-e a dolog.
Igirisu-san, az én egyetlen britem :3
Hát öhm... vágjak a közepébe? Yare...
Az igazat megvallva, mikor Veled beszélek, ugyanúgy van egy kis nyomás bennem.
Ez szintén az időnek köszönhető, merthogy mi sem beszélünk olyan régóta, hogy feloldódjon bennem az a bizonyos gátlás... és nem is találkoztunk még ><''''
Valószínűleg ismét a saját kételyeimet érzem.
Egy nap, még nyár előtt rám írtál, és nem tudtam, hogyan fogadjam a gesztust.
Főként azért, mert akkoriban nagyon zavarodott voltam{bár ez igaz mostanra is, csak más miatt xD}.
Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes másokkal ismerkedni, hiszen akkor ingott meg a bizalmam két emberben is.
Megkedveltelek, és sokszor mosolyogtam azokon, amiket írtál.
Utána nem nagyon beszéltünk, de aztán ismét sikerült sűrűbben írogatni.
Sok képen jelöltél, és találtál ki dolgokat, amiknek nagyon örültem és észrevettem, hogy mikor "beszélünk" egyre gyakrabban mosolygok, és kezd helyrejönni az a részem, amit más kiölt belőlem.
Neked köszönhetően nem utáltam meg például a Hetáliát sem, nincsenek rossz emlékeim Nihonról, mert életben tartottad bennem.
Azt megfigyeltem, hogy vannak fellángolásaid mások felé így a Heta vonalon belül, de ez természetes.
Eleinte megijedtem tőle, hogy valamit biztos én baszhattam el megint... és... néha még mindig kételkedek, hogy nem zavarlak-e.
Az nagyon jól esik, hogy fontosnak tartasz és megbízol bennem... nincs is nagyobb megkönnyebbülés, mikor nem kell másokból kirángatnom harapófogóval a szavakat, vagy hogy mondjon el valamit.
Tudom, hogy sok gondod van Neked is, ezért mindig eszembe jut, ahogy másoknál is, hogy nem akarok még én is teherré válni, ahogyan ez történt eddig.
Szeretném Veled is sokkal jobban kiépíteni a bizalmat, mert fontos vagy nekem...
Várom a tavaszt, kérlek, várd meg velem...
Neechan, olyan régóta ismerjük egymást, és a világért sem kiabálnám el... de tudom, hogy Téged sosem foglak elveszíteni.
Ennyi idő alatt teljesen megismertelek, Te is mindent tudsz rólam.
Emlékszel még rám, milyen voltam akkor, mikor megismerkedtünk?
A kis ugribugri, örökké optimista kiskölyök.
Nem voltam jól, de ahhoz képest eléggé derűsen láttam a dolgokat...
Elgondolkodtam és rájöttem, hogy mindig nagyon felvillanyozott, ha beszélgettünk, és vigyorogtam a gép előtt, mert jól esett olvasni a sorokat, amiket nekem szántál.
Teleszmájliztam a szövegemet minden msnadta hülye lehetőséggel, jesszus.
A gondolkodásom eredményeképpen rájöttem, hogy mikor Veled beszéltem, izgatott voltam...
Ez köszönhető annak, hogy sosem voltak olyan barátaim, akik ilyen kedvesek lettek volna hozzám.
Mindig a legjobb barátként álltál mellettem, sőt, testvérem helyett igazi testvérem voltál, aki mindig tudott nekem mondani valami megnyugtató, de reális tanácsot.
Rájöttem, milyen is az, ha igazi barátként kezelnek, egyenjogúként...
Sosem nélkülöztél engem semmiben, mindig megosztottad velem, ha valaki bántott, vagy valaminek örültél.
Tudok úgy bízni benned, hogy sosem láttalak személyesen, mert még akkor sem mondtál le rólam, mikor úgy viselkedtem, ahogyan nem kellett volna.
Azóta jobban bízom benned, mint addig bármikor.
És kérlek, ha teszek bármi olyat, amivel Téged bántalak, ne zárd el magadban, mint akkoriban... egy másodpercig se, nemhogy olyan hosszú ideig...
Nagyon bánom azóta is, és nem akarok még egyszer ilyen hibába esni, bocsáss meg nekem...
Mindig azt éreztem, hogy Neked szabadon elmondhatok bármit, és nem kell félnem attól, hogy mit hogyan mondok, mert Neked mindig ugyanolyan maradok, az érzéseid nem változnak felém nézve, nem csalódsz.
Sokszor kellemetlenül érzem magam, hogy szinte csak én beszélek a dolgaimról...
Könnyebben kezelsz mindent nálam, nem tudom, hogy csinálod, de melletted én is felszabadulok és úgy érzem, semmivel sincs gondom.
Talán ez az az érzés, amire azt mondhatom, hogy teljesen összeszoktunk.
Nélküled nem álltam volna talpra olyan sokszor, talán már tényleg nem lennék itt, mert nem lennék képes magamra odafigyelni.
Még annyira sem, mint eddig, pedig az se valami sok...
Nagyon hálás vagyok, hogy mindig mellettem vagy, bármi történjék.
Én is mindig itt leszek, ígérem.
Szerintem tudod, hogy ezt be is tartom.
Felnőttnek még az sem mondhatja magát, aki már betöltötte a 18-at.
Az ítélőképesség kialakulásával látjuk csak át, hogy mekkorát vagyunk képesek szúrni a másikon bizonyos dolgokkal.
Ha ezt még valaki nem látja be vagy úgy dönt, hogy nem akarja látni, még úgy sem, hogy az ipse célozgat rá, akkor nem hiszem, hogy igazán elmondhatná magáról az ember, hogy felnőttként látja a dolgokat.
Ha valakivel kibaszunk{jobb jelzőt nem találok}, akkor azt nem így rendezzük le, akkor már inkább mondjuk meg neki, hogy dögöljön meg vagy valami hasonló.
Nagyobb változás létezik, felnőtté válás ilyentájt nem.
Én sem vagyok felnőtt, de a felelősségérzetet tapasztaltam a bőrömön, és most is úgy vagyok vele, hogy a szeretteimért felvállalom azt a kapcsolatot akár egy másik szerettem előtt, bármi is legyen az eredménye.
Nem akarok elfutni a hibáim elől, a pofámba kapjam akár, akkor sem akarom feladni.
Mert míg nem tanulom meg kezelni őket, nem fognak mások sem megbecsülni.
Okkal kapjuk a pofonokat az élettől, talán azért, mert megérdemeljük.
Könnyű okolni a másikat, és nem megérteni, hogy miért áll úgy hozzánk, ahogy.
Én is követtem el sok olyan dolgot, amit megbántam azóta, és hajlandó vagyok fejet hajtani a további csapásokra, amik várnak rám.
Mert ha megérdemlem, akkor nincs mese, fogcsikorgatva, de el kell fogadni.
Megértem, ha értem nem akar felelősséget vállalni senki, mert esetleg rizikós a velem kialakított kapcsolat.
Legyen, fussunk el, hagyjuk rá.
Habár ennek tudatában... akkor is megtettem volna azért mindent, akit szeretek.
És sajnálom, ha ezt valaki nem látja be, vagy nem akarja belátni.
5 év múlva talán én is röhögni fogok az egészen, és szánalmasnak nevezem majd magam, hogy mennyi energiát beleöltem olyanba, amibe felesleges volt.
Bár sokszor már most is ezt érzem.
Jelenleg azt érzem, hogy nem vagyok jó semmire.
Viszont bízom benne, hogy páran tudják, milyen sokat jelent nekem az, hogy mellettem vannak és nem vesznek semmibe.
Sokszor akarva akaratlanul is felgyülemlenek bennem bizonyos emlékek, amiket nem tudok visszafogni... legszívesebben kiugranék a vonatból, ami végigvisz a hullámvölgyön, még ha maga alá kap a kerék, akkor is.
Nem tudom, hogy meddig tart még, de nem akarok ennél jobban belerokkanni.
Köszönöm, annak, aki mellettem állt végig, bármennyire is szánalmasnak bizonyultam.
Ígérem, hogy rendbe fogok jönni.
Meg akarok erősödni, és úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan kellene... az eszemmel már tudom, de az érzéseim még nem engednek.
Az érdeketekben megpróbálok erősebb lenni, hogy teljes értékű barát legyek.
És sajnálom, minden rosszért bocsánatot kérek.
yadayadayadayada your profile here